Soha nem voltam az az ember, aki újévi fogadalmakat tesz, ez a szokás mindig is távol állt tőlem. Már azzal is hadilábon állok, hogy célokat tűzzek ki magamnak, mert mihelyst elhatározok valamit, rögtön mázsás súlyként érzem a hátamra nehezedni az önmagammal szemben támasztott elvárásomat. Szorongani kezdek az elhatározásommal kapcsolatban, ezzel pedig gyakorlatilag meg is pecsételem az egészségesebb életmóddal vagy több mozgással kapcsolatos elképzeléseim sorsát. Ezért inkább nem fogadok meg semmit.
Idén januárban azonban valami megváltozott. Természetesen a komfortzónámon belül tartottam magam, és idén sem tettem újévi fogadalmat, de nem is nyomtam el magamban az érzést, hogy változtatnom és változnom kellene, hogy ahogy most élek, az nem az, amit igazán akarok, mert nem vagyok olyan boldog és elégedett az életemmel, amilyen lehetnék, és amire egyébként minden okom meglenne. Egyszóval megéreztem a változás levegőjét.
Konkrét elhatározás és célkitűzés nélkül, de elkezdtem jobban figyelni a táplálkozásomra (főleg a csokikat, csipszeket és társaikat igyekszem száműzni), és végre leszedtem a szekrény tetejéről a hónapokkal ezelőtt vásárolt jógamatracot.
Ezzel párhuzamosabban elkezdtem érdeklődni a hétköznapi életben fellelhető boldogság kinyerésének módszerei iránt. Sajnos eléggé szorongó alkat vagyok, és gyakran kapom azon magam, hogy a jól ismert, görcsös szorítást érzem a mellkasomban, és fogalmam sincs, miért. Másfél éve elvégeztem egy autogéntréning-tanfolyamot, ami nagyon hasznos volt, de rendszeres gyakorlás híján ahogy múlik az idő, az ott tanultak egyre kevésbé tudják kifejteni jótékony hatásukat.
Szóval befészkelte magát a gondolataimba a kérdés: hogyan tudnám a gyorsan múló napokból kihozni a legtöbb boldogságot és elégedettséget. Hogyan érezhetném önmagamat teljesnek és egésznek. Hogyan tudnám jól érezni magam az életemben, és ha nem is minden, de minél több percét kiélvezni. A gyógymód, amire szükségem van, annyira kézenfekvő, hogy hazudnék, ha azt mondanám, nehéz volt felismernem, hogy több tudatosságra van szükségem. Több tudatos jelenlétre.
Korábban azt hittem, hogy nekem, aki képes vagyok fél órákat eltölteni a plafon nézegetésével (hogy az ablakon kibámulásról már ne is beszéljünk), ez nem okozhat gondot. De talán pont azért, mert annyira természetesnek, annyira magától értetődőnek tűnik az életünk megélése, gyakran kapcsolunk robotpilóta üzemmódba, és megfeledkezünk a tudatos jelenlétről. Én például sokszor állok fel az íróasztalomtól úgy egy munkanap végén, hogy jóformán fogalmam sincs, mivel töltöttem el az elmúlt nyolc órámat. Ez az érzés, az átrohanó idő keltette fájdalom az, amit nem szeretnék többé átélni. Ezért indítottam ezt a blogot.
Később részletesen is fogok írni arról, hogy mit jelent számomra a tudatosság, és hogy miért fontos.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: